Életem elsô Moholy-Nagy fotóját nem Budapesten láttam, hanem a Metropolitan Múzeumban. Magyarországon egyébként aligha láthattam volna. Egy külföldi gyûjtemény jóvoltából azonban mégiscsak hozzájutottam az élményhez.  Ráadásul rajtam kívül a világ minden tájáról odasereglett több százezer érdeklôdô is.  Régi emlék ez, talán már épp el is felejtettem volna az üzenetét, amikor aztán néhány hónappal ezelôtt, amikor az „Aba-Novák, a barbár zseni” szervezésekor azon tanakodtunk,  ki nyissa meg a kiállítást, egy bizonyos Nancy Brinker neve is felmerült. Egy amerikaié,  aki gyûjteménye jelentôs magyar anyagának elsô darabját Aba-Novák Vilmos munkásságából merítette. Majd aztán ugyanennek a kiállításnak a megnyitásakor egy úriember a sziklás Colorado államból, bizonyos Kirk Brown bukkant fel a tömegben, hogy megnézze,  méltó helyre került-e a gyûjteményébôl Aba-Novák egyik korai remekmûve.  És aztán elôjöttek a Magyarországon élô külföldi gyûjtôismerôsök is, akik közül némelyik talán már néhány hónapon belül máshova költözik, viszi magával gyûjteményét és a magyar mûvészet darabkáit, mások pedig itt ragadnak, például Szentendrén telepednek le, és ott veszik körbe magukat azzal a mûvészettel, ami miatt elôször Magyarországra érkeztek.

Mindegyikük külön story. Olyan tanulságokat hordoznak ezek a történetek, amelyeket más alapanyagból építkezve aligha tudnánk ennyire érdekesen megfogalmazni a hazai mûvészet és kultúra iránt akár valamelyest is érdeklôdôk számára.

A történeteket olvasva eszünkbe juthat, hogy a távolról ideutazókhoz hasonlóan talán nekünk is illene több figyelmet fordítanunk azokra az értékekre, amelyek közvetlen környezetünkben létrejönnek. De a történetek kapcsán felvetôdik annak fontossága is, hogy a magyar mûvészetet nem izolált jelenségként kellene kezelni, hanem végre a mindenséghez kellene mérjük magunkat.

No ehhez kellenek nekünk azok a gyûjtôk,  akik számára a Falk Miksa utca ellenpontja nem a Várfok utca, hanem a Madison Avenue,  akik a debreceni Modemet nem a Mûcsarnokkal, hanem a Tate Modernnel vetik össze. Erre a normális szemléletre van ugyanis

szükség ahhoz, hogy a magyar mûvészet, és egyáltalán Magyarország kiszakadjon az eufemisztikusan „feltörekvônek” nevezett harmadik világból, és helyet kapjon egyszer ott,  ahova feltörekedni érdemes, ahol az értékeket igazi mércével mérik, nem az itthonról hozott kis arasszal.

Mindezeken túl pedig már csak azért is szívesen ajánlom figyelmükbe ezeket a történeteket,  mert önmagukban, minden üzenettôl függetlenül is érdekesek és szeretetreméltók.  Mint egy mesevilágban, felbukkannak bennük mindenféle színes figurák, a 20. század egyik legjelentôsebb nemzetközi gyûjtôdinasztiájának grófi sarja, a legnagyobb világhatalom egyik legbefolyásosabb társadalmi személyisége, a Francis Picabia és Marcel Duchamp alkotások mellé magyar festményeket választó nemzetközi hírû történészíró, André Breton levelezôpartnere és a múzeumalapító olasz szenátor éppúgy, mint a kisvárosi patikus vagy a Kozma Lajosról elkeresztelt kutya.

Szeretettel kívánok hozzájuk jó szórakozást, jó gondolkodást.