A műgyűjtés olyan magánügy, amely közérdeklődésre tart számot. A gyűjtő privát döntései jórészt a képzőművészet kánonjához igazodva születnek meg, ugyanakkor befolyásolják is a kánont. Motiválnak, visszaigazolnak, új utakra serkentenek. De mindenekelőtt olyasmit tesznek, ami a magaskultúra több ágából nálunk fájdalmasan hiányzik: konkrét anyagi értéket társítanak egy műalkotáshoz.
Mennyit ér egy jó magyar vers? Nem tudjuk, de biztosan nem annyit, mint amit az irodalmi folyóiratok fizetnek a közlésükért. Hány forint az értéke egy újonnan komponált szonátának? Fogalmunk sincs. A kortárs műalkotások többségének nincs és nem is igen lehetséges olyan piaci ára, amely tükrözné a lehetséges befogadók értékítéletét. Másképp mérjük őket.
A képzőművészet esetében azonban nem ez a helyzet – és ez főként a műgyűjtőknek köszönhető. A kortárs képzőművészet legjava piacképes. Nem úgy értékes, mint egy bútor vagy egy ingatlan: aktuális piaci ára kizárólag attól függ, hogy mértékadó szakmai megítélés szerint milyen művészi értéket képvisel. Az aukciók a mindenkori kánon erős formálói, amelyek arra is képesek, hogy helyrebillentsék az esetenként ideológiai (vagy más szempontból) elfogult művészettörténészek, esztéták torz ítéleteit.
Nyugat-Európában némi megdöbbenést keltett, hogy a kommunista rezsimek bukása után a poszt-szocialista országokban rendkívül gyorsan kiteljesedő műgyűjtés milyen alkotókat emelt piedesztálra. Korábban szinte alig ismert szlovák, bolgár, román vagy ukrán művészek munkái egészen magas aukciós árakat értek el – mindegyikük a saját országában. A legnagyobb gyűjtők az elmúlt szűk két évtizedben – a többi volt szocialista országhoz hasonlóan – Magyarországon is nagyrészt a hazai művészet reprezentánsait részesítették előnyben. Ez teljeséggel érthető: az a normális, ha egy magyar vonatkozású műalkotásra nálunk van a legnagyobb kereslet. Ugyanakkor azt a megkésettséget, ami a nemzetközi folyamatokhoz való kapcsolódásban (az ismert történelmi-politikai okokból) évtizedeken át jellemezte a magyarországi képzőművészetet, így rendkívül nehéz kompenzálni. Nem véletlen tehát, hogy a mértékadó hazai gyűjtők közül egyre többen igyekeznek nemzetközi kontextusba helyezni a gyűjteményüket. Ez a szándék érhető tetten külföldi művek mind nagyobb számú vásárlásában, a nemzetközi művészeti vásárokon való egyre erőteljesebb gyűjtői jelenlétben. S mindez érzékelhető ebből a kiadványból is, amit kézben tart az olvasó. Olyan gyűjteményekről tudósít ez a kis kötet, amelyek többsége a szó eredeti értelmében progresszív. Érdemes figyelnünk rájuk.

(A szerző a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ igazgatója.)