Az ön munkahelyén vajon mik lógnak a falakon? Elgondolkodott azon, hogy ott, ahol a fél életét leéli, melyek azok a tárgyak, amelyeket büszkén mutathat meg ügyfeleinek, partnereinek vagy a színház előtt egy kávéra belátogató barátjának? Vagy amelyeken megpihentetheti a szemét, amikor a fáradtságtól már összefolynak a képernyőn a betűk?
Tudja-e ön, hogy a cége mibe fekteti a pénzét? A bankban kamatozik, vagy állampapírban pihen? Nem gondolja, hogy lehetne ezt hatékonyabban is csinálni? Hallott-e már arról, hogy csak a magyar festmények értéke és a hazai műtárgypiac volumene hányszorosára emelkedett az elmúlt tíz év alatt? Nem irigyelt még soha festményt a Metropolitan Múzeum, a Louvre, az Uffizi vagy éppen a Szépművészeti Múzeum falairól? Mit gondol, nem lenne itt az ideje, hogy ha még nincs, akkor végre az ön vállalata is művészeti gyűjteményt alapítson?
Oly mértékben magától értetődőnek tűnik, hogy az arra anyagi, fizikai és mentális szempontból alkalmas vállalatok irodáiban műtárgyaknak illik lenniük, hogy mostanáig, bevallom, nem igazán gondolkodtam el azon, mi is lehet az a közvetlen kiváltó ok, amelynek hatására vállalati gyűjtemények jönnek létre. Aztán amikor elolvastam, hogy a következő oldalakon vallomást tevők milyen büszkeséggel és örömmel mesélnek gyűjteményeik történetéről, azok geneziséről és a gyűjtés mögött megbúvó legkülönbözőbb motivációkról, megnyugodtam, hogy van itt, aki elmondja helyettem, miért érdemes belekezdeni ebbe a szép és hasznos tevékenységbe. Ha ugyanis különleges ok kell ahhoz, hogy egy vállalati vezető a műgyűjtés mellett kötelezze el cégét, hát adódik az is bőven.
Egyébként is, ha nem néhány finom grafika, művészi fotó vagy elbűvölő festmény, akkor vajon mi más lógna a falakon a faliújságon vagy az „Akikre büszkék vagyunk” tablón kívül? Hacsak persze nem a tavalyi naptárból kivágott tengerparti részlet (ó, milyen szép is volt a nyár Novi Vinodolskiban!), a szexlap közepéből kiemelt dúskeblű hölgy vagy betegesen izmosra gyúrt férfialak vagy Dzurják Csöpi csinosan berámázott meze abból az évből, amikor még bajnok tudott lenni a Fradi. A munkahelyi létezés leginkább kívánatos közegéhez világszerte olyan integráns módon kapcsolódik a jó ízléssel összeválogatott művészet, hogy már egyáltalán nem érezzük extremitásnak vagy megdöbbentő különlegességnek. Egy normális közegben talán csak akkor szúr szemet a hétköznapi élettérben elhelyezett műtárgy jelenléte, amikor a Times Square-ről a Central Park felé sétálva a Hetedik sugárúton bepillantunk egy irodapalota előcsarnokába, és meglátjuk Roy Lichtenstein, a világ egyik legismertebb kortárs képzőművésze lélegzetelállító, 20 méternél magasabb falfestményét. Több száz négyzetméternyi művészet egyetlen felületen! És biztosak lehetnek benne, hogy minden centimétere megérte a befektetést!
Ezért javaslom, merítsenek ihletet, és rugaszkodjanak neki a gyűjtésnek! Túl a vállalati műgyűjtés mellett szóló megannyi racionális érven – higgyék el – még élvezni is fogják. Ha pedig bárhol elakadnának közben, ránk mindig számíthatnak.